Fourteenth Part

Sziasztok!
Ne haragudjatok a hosszas kimaradásunk miatt, de elég sok dolgunk volt, és -ezen nincs mit tagadni- nem a blogolás volt az első gondulatunk. Szóval, bocsássatok meg.
A kövi rész teljes egészében Nic lesz, mert most CaraS. "üzemen kívül van".

We hope, you"ll enjoy it.

xx, penny.'

Ma csak ofői volt Bielssel, az osztályfőnökkel. Elmondta, hogy most bejön egy új tantárgy, a pályaválasztási, de szerencsére a rajz és az éneknek végre vége van. Természetesen lenyomta a "mindjárt itt az érettségi, most váltok igazából felnőtté... blablabla" dumát. Majdnem bealudtam, de szerencsére Elise megbökte a vállam.
Mikor véletlenül (na jó, szándékos volt) hátrapillantottam, megláttam, ahogy C és Adam milyen jól érzik magukat. Ezen jól besértődtem, tekintve, hogy elvileg Adam velem is nagyon jóban van, meg mert én itt szenvedtem, ők pedig ott röhögcséltek.
Dulifulisan visszafordultam, és ezt El is észrevette, úgyhogy megkérdezte, hogy mi bajom. Erre én vetettem rá egy "mindentutálok" pillantást, úgyhogy aznap már nem zargatott.
Gyorsan hazamentem, még nem is kajáltam meg (ez azért van, mert egyszer gratuláltam a konyhás néninek, de kiderült, hogy csak kövér volt - azóta félő, hogy megmérgez) apunak csak futólag köszöntem, majd magam mögött becsaptam az ajtót. Ledobtam a táskám, és rávetetődtem az ágyra. Az arcomat belefúrtam a Hello Kitty-s párnámba, majd megpróbáltam bőgni, de nem jött könnyem. Rájöttem, hogy nem vagyok szomorú, sem csalódott - egyszerűen csak üres. Elvesztettem a legjobb barátnőmet, és öt olyan embert, akivel akaratomon kívül kezdtem jóba lenni. Ez olyan volt, mintha egy kis darabot téptek volna ki a szívemből.
Gondolatmenetemből apa hangja zökkentett ki. Felkiáltott, hogy "jött egy barátom". Tudat alatt egy kicsit reménykedtem, hogy Cara az, de ismerve makacsságát tudtam, hogy ez nem fog bekövetkezni.
És nem tévedtem, az ajtó előtt ugyanis Louis állt. Tökre ledöbbentem, azt hiszem ő volt az utolsó, akire számítottam. Meglepődöttségem meg sem próbáltam palástolni.
- Hát te mit keresel itt?
- Beszélhetnénk négyszemközt? - biccentett apa felé, aki udvariasan kioldalgott.
- Szóval, mit szeretnél mondani? - fordultam felé.
- Nicole, én teljesen kész vagyok! - fakadt ki, én pedig elképedve néztem az amúgy mindig jókedvű, és vicces srácot - Zayn ki van akadva, mert nem úgy sült el a magánakciója, ahogy akarta - amiről mellesleg nekünk senki sem szólt. Harry összeveszett vele, mert Cara nincs jóba veled. Liam lelépett Dani szüleihez, Niall pedig totál lebetegedett, ezért nem teheti be a lábát hozzánk. Én pedig egyedül állok a frontvonalon, két jó barátom között. Nem tudunk próbálni, meg forr közöttük a levegő. Paul tisztára odavan - zúdította rám a panaszáradatot, majd lehuppant a nappaliban lévő karosszékbe.
- Mégis mit vársz tőlem? Én tehet róla, hogy ezt követetelte tőlem? Én tehetek róla, hogy Cara annak ellenére, hogy barátom van, ellenem szállt be? Én tehetek róla? - förmedtem rá, mert nem éreztem teljesen jogosnak a felháborodását.
- Nézd, tudom, hogy te kezdeményeztél. Tudom, hogy nem Zaynnek kellett megtenni az első lépést, hanem te cselekedtél. Ez azért jelent valamit, nem? - nézett rám fáradt mosollyal.
Éreztem, hogy az arcom lángba borul. A fiúk ennyire pletykásak lennének?
- Nem, nem jelentett semmit! - mondtam, de úgy, mintha igazából magamat győzködném. - Jó, mit vársz tőlem? - adtam meg magam.
- Azt, hogy békülj ki Caraval. Kezdetnek elég. - mondta, majd feltápászkodott.
Még vacsoránál is a fülembe csengtek a szavai, így nem igazán tudtam apura figyelni, aki tesitanár lévén valami izületi gyulladásról beszélt. Szerencsére ebben a beszélgetésben csak ő dumált, úgyhogy néha mondtam egy "aha"-t meg "szerintem is!"-t, ezzel le is tudtam.
Valójában nem értem Louist. Miért nekem kell bocsánatot kérni? Szerintem nem én voltam az, aki beleütötte az orrát mások szerelmi ügyeibe.
A telefonomból felcsörrent a Diamond (szigorúan feldolgozás, az eredetit nem szeretem), ezért felkaptam a telefonom. Jake. Teljesen letaglóztam, mert el is feledkeztem róla.
- Szia! - szóltam bele derűsen, mármint megpróbáltam minnél derűsebbnek tűnni.
- Szia! Figyu, ráérsz ma este? - kérdezte.
Úgy éreztem, hogy most nem tudnék a szemébe nézni, úgyhogy megpróbáltam kimászni a találkozás alól.
- Hát, nem is tudom, eléggé sok házim van... - füllentettem, pedig még csak rendes órák se voltak.
- A suli első napján?
- Tudod, tizenkettedik, itt már nyomatják rendesen a tanulást...
- Csak egy órára, légy szíves! Oda megyek érted! - kérlelt, én meg megadtam magam. Valamikor szembe kell néznem vele.
- Jó, rendben - sóhajtottam - De akkor most gyere!
- Rendben, indulok.
Lenyomtam a telefonom, és rádobtam az ágyra. Benéztem a szekrényembe, de rájöttem, hogy nem tudom, mit vegyek föl. Mikor kinéztem az ablakon láttam, hogy - Londonhoz híven - csöpörög az eső.  Végül a mintás gatyám mellett, a vajszínű pólóm és cipőm mellett döntöttem,  majd miután felöltöztem még bedobtam az Éhezők viadalát (könyv változatot).
Az ajtó csöngésére lerohantam, gyorsan szóltam apunak, hogy elmegyek, majd, miután kiszaladtam, bepattantam az autóba.
- Szia! - adott egy puszit az arcomra.
- Hova megyünk? - kérdeztem az utat kémlelve.
- Meglepetés - somolygott, és ezután csöndben autóztunk.
Mikor megérkeztünk, egy autóbontó szerűséghez értünk. Kiszálltam, majd bevezetett egy kis házikó szerűségbe. Mikor beértünk, áporodott szag ütötte meg az orromat.
A helység végében egy zongora állt. A kis ablakból pont rásütött a fény, Jake pedig leült elé, és játszani kezdett.
Gangsta's Paradise - ismertem fel a számot. Akusztikus, zongorára írt változat volt, és Jake énekelt mellé. Nem gondoltam volna, hogy ilyen szép hangja van. Olvadozva hallgattam, majd amikor végzett, leült mellém.
- Hogy tetszett? - kérdezte mosolyogva, én pedig áradozni kezdtem neki.
- Fantasztikus voltál! Nem is tudtam, hogy tudsz zongorázni!
- Hát, apám megtanított. Tudok még gitározni, fuvolázni, dobolni, és egy kicsit trombitálni - mondta, nekem meg tátva maradt a szám.
- Hát, én még énekelni sem tudok - nevettem.
Kihúzott a sarokból egy kis polifónszerűséget, majd rádőlt, én meg mellé feküdtem. Pár percig csöndben voltunk, majd felém fordult.
- Nicole?
- Hmm? - kérdeztem felnézve.
- Szeretlek.
Teljesen kiakadtam. Tegnap megcsókoltam egy pasit, aki nem a barátom, ma meg, az a srác, aki a barátom, kijelenti hogy szeret.
Hogy mondhatnám neki, hogy én is?
Végül egy szó sem jött ki a toromon Jake arcáról pedig lefagyott a mosoly. Éreztem, hogy valamit válaszolnom kéne, ezért ezt sikerült kinyögnöm.
- Őőőőő... köszi. -mondtam, mire majdnem fejbecsaptam magam.
Jake felült, és elkezdte összeszedni a cuccait.
- Tudhattam volna... - mormolta maga elé.
- Mi tudhattál volna? Hova mész, Jake? - kérdeztem kétségbeesetten.
- Tudhattam volna, hogy te nem érzel ugyanígy! - felelte, immáron az ajtóba állva.
- Jake, figyelj, nekem ehhez várni kell...
- Ha nem jön egyből a szádra, nyilván nem így érzel! - mondta, majd becsukta az ajtót és elviharzott.
Pár percet még kiabáltam utána, majd sírva visszafeküdtem a polifónra. Kinnt már sötétedett, ezért összeszedtem magam, és elmosódott, kisírt sminkkel elindultam.
Otthon csak intettem apunak, majd levetettem magam az ágyra. Magamnak mérlegeltem a dolgokat. Két nap alatt mínusz 7 barátot vesztettem, valamennyit az e-legjobbbarátnőm keze által.
Mostmár tuti annyi lesz Caranak!